Vékás János: Államnemzeti liberalizmus és nemzetállami demokrácia

I. Miért nem születnek liberális társadalmak?

Térségünkben azonban a liberális eszmekör legtöbb hívének gondolatmenetében egy nagy ellentmondás tapasztalható. Elfogadják a dereguláció és decentralizáció szükségességét, tehát a személyiség, az állampolgár autonómiáját, mások akaratával szembeni függetlenségét teszik meg a totalitarizmustól való megszabadulás sarkkövévé. A polgárok autonóm jogainak megvalósítását az élet számos területén kollektív és intézményi formában is támogatják, például a helyi önkormányzatok, az egyetemek, a szakmai szervezõdések autonómiája esetében. Csak egyetlen fajta autonómiával szemben vannak komoly fenntartásaik: a kisebbségi, vagy ahogy mondani szokták, az "etnikai" autonómiákkal szemben.

Mibõl ered ez a következetlenség? Abból, hogy e liberálisok nem tudnak megszabadulni az államnemzeti gondolattól. Nem tudják a nemzeti érdeket beilleszteni az autonóm polgár érdekeinek sokféleségébe. S mivel a problémát saját eszmerendszerük keretében nem tudják megoldani, opportunista módon megkísérlik megkerülni. Arra számítanak, hogy ezek a problémák megszûnnek, ha nem beszélünk róluk. Számtalan más - ugyancsak megoldandó - problémát igyekeznek elõtérbe helyezni, hátha a kisebbségi polgár ezekre összpontosítva megfeledkezik kisebbségi helyzetébõl eredõ gondjairól.

Amint a térségben fellazultak a represszív hatalmi mechanizmusok, a többi addig elfojtott érdekkel együtt természetszerûleg felszínre törtek a nemzeti érdekek is. Sokat emlegetett tézis, hogy a nacionalizmusok kirobbanását valójában a kommunista oligarchiák idézték elõ, amelyek, miután elvesztették hatalmuk ideológiai alapozású legalitását, most a nemzeti érdekek védelmezõiként igyekeztek legitimitást szerezni. A körülmények ugyanis ekkor már olyanok voltak, hogy hatalmuk átmentésére csak a parlamentáris demokrácia alapvetõ intézményeinek tiszteletben tartása mellett számíthattak. Így lépett ezekben az addig atomizált és nemformális döntéshozatali mechanizmusok által irányított társadalmakban a politikai színtérre a közvélemény, amelyet meg kellett nyerni politikai céljaikra. Ehhez a legalkalmasabbnak a nemzeti érdekek felvállalása mutatkozott.

Tény, hogy a politikai elitek a nemzeti érdekkel manipulálva szerezték meg a legitimitást. De miért éppen a nemzeti érdekkel manipuláltak? Azért, mert miközben e társadalmakban valóban súlyos nemzeti érdekellentétek léteztek, hiányoztak azok az intézmények, amelyek keretet adtak volna a kollektív nemzeti érdekek kifejezésére és egyeztetésére. A valamennyire is releváns politikai tényezõt képezõ újonnan létrejött pluralista politikai képzõdmények mindegyike a nemzeti kérdés rabja, s a különbségek lényegében arra korlátozódnak, hogy a nemzeti kérdést nemzetállami vagy államnemzeti szempontból közelítik-e meg.

E követeléseket elfojtani csak a parlamentáris demokrácia intézményeinek felszámolásával lehet. Nem valószínû, hogy a jelenlegi nemzetközi konstellációban erre sor kerül. Ha ugyanis e kelet-közép-európai államok az európai integráció része akarnak lenni, akkor a nyugat-európaival bár valamennyire kompatibilis piacgazdasági mechanizmust kell kiépíteniük. A hatvanas évek közepén a szocialista országokban beindult, majd sorra elvetélt gazdasági reformkísérletek egyik fontos tanulsága azonban éppen az, hogy piacgazdaság nem létezhet politikai demokrácia nélkül. E térségben viszont a nemzeti kérdés olyan súlyú, hogy megoldása nélkül politikai demokráciát kialakítani lehetetlen. Ha tehát e társadalmak elérnek addig a pontig, amelyen tudatosodik számukra, hogy a demokratizálódás útján csak akkor tudnak továbblépni, ha a nemzeti kisebbségek által is kielégítõnek tartott megoldást találnak a nemzeti problémákra, akkor kerül napirendre a kérdés, hogy a kisebbségi szervezetek milyen stratégiával juthatnak el legkönnyebben politikai céljaikhoz?

Sehol sincs annyi elméleti csûrés-csavarás, mint a nemzeti kérdéssel foglalkozó tudományos vagy áltudományos értekezésekben. Jóhírû tudósok adják a nevüket olyan szakdolgozatokhoz, amelyek logikai vonalvezetése elképesztõen következetlen, csak azért, hogy az apologetikus célt szolgáló következtetéshez eljussanak. Eközben magát a problémát és annak okait meg sem fogalmazzák világosan, mondván, ne feszítsük a húrt, ne élezzük a feszültséget. A helyzet pedig nem javul.

A nemzeti kérdés megoldása mindig kompromisszum eredménye. A jelenlegi viszonyok közepette nem lehet tételszerûen, objektív mércék alkalmazásával meghatározni, mely jogok illetik meg a nemzeti kisebbségeket. A kelet-közép-európai államok ugyanis nemzetállami törekvéseiket is a szuverenitásuk megszilárdítására használják fel. Másrészt ebbõl kifolyólag a nemzeti kisebbségeknek mindig van okuk panaszra: ha másért nem, hát azért, mert kisebbségben vannak. A kompromisszumot tehát e két nézõpont és két elv, a nemzeti önrendelkezés és az állami szuverenitás elve között kell megtalálni.

A kollektív nemzeti jogok megindoklása során a származásbeli, történelmi, vagy netalán genetikai érvek hangoztatása zsákutcába vezet. A kollektív jogok fogalma csak akkor fogadható el civilizációnk demokratikus mércéivel, ha a közösséget képezõ egyének kollektív akaratnyilvánításán alapul. Az egyénnek mindig meg kell hogy legyen a lehetõsége, hogy önállóan döntsön egy közösséghez való tartozásáról vagy az abból való kiválásról.

A kollektív jogoknak az egyéni jogokból való eredeztetése azt jelenti, hogy az állampolgári jogegyenlõség elve alapján minden kisebbségben levõ polgár azonos státusra formálhat jogot: nem lehetnének érvényesek más szabályok a szerbekre Horvátországban és ismét mások a horvátokra Szerbiában. Ugyanakkor Szerbiában nem lehetne másmilyen a horvátok és másmilyen a magyarok státusa.

Persze ez nem annyit jelent, hogy mindezen nemzeti közösségek számára uniformizált megoldásokat kell kialakítani, hiszen az egyenlõség nem egyformaságot jelent. Az azonos státuson annyit értek, hogy mindegyik nemzeti közösségnek azonos mértékben van joga szubjektivitásának érvényesítésére. A kisebbség-jogi szabályozásnak el kellene jutni a legkisebb közös nevezõig, amely esetünkben a következõ: minden kisebbségben lévõ nemzeti közösségnek olyan mértékben van joga politikai szubjektivitásának érvényesítésére, amilyennel megvédheti érdekeit a többség majorizációjával szemben. Tehát azoknak a jogoknak a ráesõ részét igényelhetné magának a nemzetállami szuverenitás kosarából, amelyeket az állam nemzeti célokra használ. Ennek mértéke államonként, és azon belül is idõszakonként különbözik. Ha diszkriminatív feltételekhez kötik a kisebbségi oktatás megszervezését (Szerbia esetében pl. Kosovón három szerb tanulónak is megszervezik az anyanyelvi oktatást, ugyanakkor például a Vajdaságban 15-nél kisebb létszámú nemzetiségi tagozat csak külön miniszteri engedéllyel alakulhat), akkor az oktatással kapcsolatos állami kompetenciákat a kisebbségi közösség igyekszik saját szerveinek hatáskörébe keríteni. Ha viszont az állami szervek betelepítéssel igyekeznek egy terület etnikai arányait megváltoztatni, akkor ez ellen a kisebbségnek a területi autonómia követelésével kell fellépnie.

Másrészt, ha a kollektív jogokat az egyéniekbõl vezetjük le, egyszerû a válasz arra a kérdésre is, hogy ki a kollektív jogok alanya: mindazok az egyének, akik az illetõ közösséghez szabad elhatározásukból tartozni akarnak, ugyanúgy, mint pl. a helyi önkormányzatok, vagy az egyházak esetében.

Az átalakulás elsõ szakaszában sokan estek abba a csapdába, hogy a kommunista diktatúrák lebomlása már magában is teret nyit a kisebbségi érdekek érvényesítésének. Ezért alapelvük az volt, hogy a kisebbségi szervezeteknek egyöntetûen és minden feltétel nélkül támogatniuk kell a többségi nemzet ellenzéki politikai formációit. De csakhamar kiderült, hogy a hatalmat nem lehet egy rohammal megdönteni, hogy a bársonyos, kevésbé bársonyos, vagy éppen véres forradalmak alig ingatták meg a régi struktúrákat, amelyek e megmozdulásokat az állam erõszakintézményei által sikeresen ellenõrizték, esetenként még szervezték is.

A pluralizmusnak a forradalmak eredményeként való legalizálása után tehát a társadalmi szerkezet parlamentáris eszközökkel való átalakításának hosszú és fárasztó idõszaka következik. Ennek már a kezdetén megmutatkozott, hogy a kisebbségi pártok délibábot kergetnek, ha úgy vélik, hogy szövetségeseik, akikkel tegnap még együtt indultak rohamra a diktatúra ellen, most valamiféle gavallérságból, érdekeikkel akár ellentétben is, nagylelkûbbek elõdeiknél a kisebbségi követelések ügyében. A kisebbségi politikai szervezetek tehát ismét csak akkor nyomnak valamennyit a politikai latban, ha megõrizték önállóságukat, s ha tárgyalási pozícióba tudnak kerülni. Ha a diktatúrák elleni közös fellépés során beleolvadtak az ellenzéki pártok konglomerátumába és elvesztették politikai szubjektivitásukat, mozgásterük lényegesen leszûkült. Hiszen követeléseiket még a koalíción belül sem tudják elfogadtatni, s el sem jutnak az állami és a nemzetközi szervekhez.

Ilyen körülmények közepette a kisebbség politikai képviseletének két feladatot kell szem elõtt tartania. Egyrészt, pártként is mûködõ politikai szervezetként, következetesen együtt kell mûködnie a demokratizálódást szorgalmazó politikai erõkkel, részt venni akcióikban, növelni azok parlamenti súlyát. Másrészt mindezt olymódon kell tennie, hogy megõrizze teljes politikai önállóságát. Második szerepében, kisebbségi érdekszervezetként ugyanis nem a pártokkal, hanem az állam szerveivel kell egyezkednie, hiszen a kisebbségi jogok szavatolása az állam és nem a pártok nemzetközi kötelezettsége. Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy a demokratikusság igen dinamikus kategória: a mai ellenzék esetleges hatalomra kerülése során nem az egykori politikai együttmûködés szép emlékének fejében válik partnerré a kisebbségi jogok ügyében, hanem mindenkori gyakorlati érdekeit mérlegeli, s ha jól politizál, nem személyi kötõdések vezérlik. Azok a kisebbségi politikusok, akik az ellenzékkel való jó kapcsolatokra alapoznak, eleve abból indulnak ki, hogy az új helyzetben is a többségi hatalom nevezi ki majd a kisebbségi "képviselõket", és kapcsolataik útján valójában nem a kisebbségvédelmi modellnek, hanem személyüknek a politikai esélyeit növelik.

A kisebbségi politikai szervezetre a belpolitikai színtéren leselkedõ másik veszély a túlintézményesülés. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy maga a szervezet apparátusa elkezdi élni öncélú életét és harcol a fennmaradásért. A politikai szervezet sorsától már egy sereg ember egzisztenciája is függ, s ezek nyomást gyakorolnak a politikai vezetésre is, amely a hatalom felé is anyagilag zsarolhatóvá válik. Így valójában könnyen kialakulhat a látszattevékenységgel foglalkozó látszatintézmények rendszere, mely a kisebbség politikai elitjét olyan helyzetbe hozza, hogy maga harcoljon a fennálló állapotok megõrzéséért, attól függetlenül, hogy azok csak a kisebbségi elit szempontjából kedvezõek.

Ugyanilyen következményekkel jár az is, ha a politikai szervezet igyekszik beintegrálni a kisebbségi intézményrendszer egészét, tehát elsõsorban a mûvelõdési, tájékoztatási, oktatási intézményeket. A részletkérdésekkel kapcsolatos számos döntés felvállalása sebezhetõbbé teszi a politikai vezetést, a részérdekek kereszttüzébe kerül, növekszik a hibás döntések miatti presztízsveszteség veszélye. Mindemellett a centralizációs folyamatok túl sok részletkérdésben követelik meg az egységes álláspontot, ami a kisebbségi társadalom belsõ pluralizálódását akadályozva kedvezõ talajt jelenthet a megosztási kísérleteknek.

A vajdasági magyar szellemi élet történetében hosszas viták folytak arról, hogyan is kell definiálni a jugoszláviai vagy vajdasági magyar irodalmat: vajon itt magyar nyelven íródó jugoszláv irodalomról, vagy Jugoszláviában született magyar irodalomról kell beszélnünk? Így született meg egyrészt a kialakulóban levõ önálló jugoszláviai magyar nemzet koncepciója, másrészt pedig a kettõs kötõdés elmélete.

Ma már kétségtelen, hogy ezek az elméletek, függetlenül megalkotóik és hirdetõik valódi szándékaitól, elsõsorban azért találtak a hatalom részérõl olyan jelentõs támogatásra, mert alkalmasnak mutatkoztak a magyarságnak a jugoszláv társadalomba való beintegrálására, tehát arra, hogy a "magyar kérdés" lekerüljön a napirendrõl.

Miután a határon túli magyar közösségek megszervezõdtek, s politikai szervezeteik megszerezték legitimitásukat, igényt tartanak arra is, hogy részt vegyenek a magyar nemzetpolitikai stratégia kialakításában. A magyar kormány ezzel érdekes helyzetbe került. Elnöke nemcsak "lélekben érzi magát 15 millió magyar elnökének", hanem alkotmányos kötelezettsége is törõdni a határon túli magyarsággal. E magyarságnak viszont legitim képviselõi vannak, akiknek a legitimitása az utódállamok magyarságának szavazataitól függ, tehát önálló politikai tényezõként tudnak fellépni az anyaországgal való együttmûködésben. Ha e magyar közösségeknek sikerül megszilárdítaniuk politikai szubjektivitásukat és kiharcolni autonómiáikat, és ha nemzetközi jogalannyá is válnak a nemzetközi ellenõrzõ mechanizmusok felállítása révén, akkor új nemzetpolitikai helyzet áll elõ. E kisebbségi közösségek, és még inkább politikai elitjeik, igényt tartanak majd arra is, hogy részt vegyenek a nemzetpolitika irányításában, akár nyomást gyakorolva a magyar kormányra, ugyanakkor viszont nem osztoznak a kormánydöntések felelõsségében és következményeiben sem. Elõfordulhat, hogy az állampolitikai szempontok a nemzetpolitikaiak fölé kerekednek, s az anyaország kormánya a belpolitikai viszonyok vagy az államközi kapcsolatok rendezése terén zavarónak ítéli meg az önálló kisebbségi szervezeteket és megkísérli a szomszéd államokkal egyezkedve félretenni õket. Ezt sugallják is azok, akik szerint Magyarországnak elõbb be kell jutnia Európába, s csak utána törõdhet a kisebbségeivel.

A konfliktusok úgy kerülhetõk el, ha a magyarországi politikai tényezõk a határon túli magyarság képviselõivel együtt megállapodnak a nemzetpolitika alapelveiben. E pillanatban két feladat tûnik egyetemes magyar érdeknek: hogy Magyarország mielõbb bejusson az Európai Közösségbe, és hogy a határon túli magyarok megvalósíthassák autonómiájukat. E célokra összpontosítva kell kialakítani a mindenkori magyar kormány és a határon túli magyarok szervezetei közötti együttmûködést, óvakodva attól, hogy a határon túli magyarság szervezetei a magyarországi pártharcok eszközeivé váljanak.

A nemzetek Európájának megalkotási folyamatában résztvevõk számára mind jobban tudatosodik, hogy a megoldatlan nemzeti kérdés a legjelentõsebb destabilizáló tényezõ. A volt Jugoszlávia területén dúló súlyos konfliktusok - úgy tûnik - arra intik a nemzetközi közösséget, hogy a megelõzést célzó intézkedéseken is gondolkodjék. Ennek egyik példája a Balladur-terv, amely már felismerte, hogy a kisebbségben lévõ nemzeti közösségek kollektív jogainak elismerése és az e jogok gyakorlását lehetõvé tevõ intézményrendszer nélkül nincs tartós megoldás. Ez kétségtelenül elõrelépés, de még mindig nem elegendõ. Ha ugyanis a nemzeti kisebbségek nemzetközi problémák forrásai, akkor e problémákat csak maguknak a kisebbségi közösségeknek a nemzetközi folyamatokba való bevonásával lehet úgy megoldani, hogy maguk a kisebbségi közösségek is elégedettek legyenek.

A kisebbségi szervezeteknek ezért a nemzetközi színtéren való önálló fellépésre kell törekedniük. Minél elõbb létrehozza a nemzetközi közösség az ilyen fellépés kereteit biztosító nemzetközi intézményeket, annál elõbb megakadályozza, hogy e kisebbségek politikai elitjei, kiszolgáltatott helyzetükbõl eredõen, szûkebb politikai érdekek eszközeivé váljanak.

Az autonómiák és a nemzetközi kisebbségvédelmi intézmények létrehozása serkentõleg hat magára az európai integrációs folyamatra is, hiszen az állami szuverenitásnak éppen azt a részét építi le, amelyet nemzetállami célokra használna fel. Emellett e kérdések ma még csak Közép-Európában tûnnek idõszerûnek, a nyugat-európai integráció folyamata és a határok további leépülése során azonban ott is szükség lesz a nemzeti közösségek új érdekvédelmi intézményrendszerének kiépítésére. E folyamat során a kényelmes és finnyás Nyugat számára felbecsülhetetlen lesz a vérrel és verítékkel megszerzett kelet-közép-európai tapasztalat.